1. Az antológia megjelenésétől napjainkig közel fél év telt el. Mivel foglalkoztak az írószövetség tagjai a nyári hónapok alatt? Feltöltődtek, kikapcsolódtak?

MICHAEL MANSFIELD: – Jelentem, próbáltunk. A magam részéről elég nyughatatlan típus vagyok; a napfény mindig úton talál nyáron. Számomra ez az időszak valóban a töltekezésé és úgy hiszem, ez is elősegíti irodalmi tevékenységemet. Aki ismer, tudja, fontos számomra a hitelesség, a karaktereim élettelisége. Éppen ezért szeretek mindenütt megfordulni, figyelni az embereket és helyzeteket. És tanulni, okulni ezekből (amely eszközt – hiszen az utcán hever – szívből ajánlom minden művészbarátomnak). A válasz tehát: szórakoztató, leselkedő munkával telt a nyár, egy olyan hivatás tudatával a vállamon, amit mindennap cipelt csigaháznak kell értelmezni. Persze, egy-két novella írása és egyéb irodalmi munkák is „megtaláltak”. És hát a „T-K” koordinálásából sem lehet sokáig szabadságra menni…

SZLOBÓ: – Én személy szerint főleg munkával töltöttem a nyarat, új műveken dolgoztam, de természetesen pihenésre is szakítottam időt. Nem meglepő módon az olvasás is nagy szerepet kapott ebben. Elég sokat tartózkodtam a szabadban, a közeli Bükk ösvényein, mely erdő minden alkalommal elvarázsol.

2. Milyen visszhangja volt, illetve van a kötetnek, hogyan fogadták az olvasók ennek az egyedülálló kezdeményezésnek a gyümölcsét?

SZŐTS LÁSZLÓ: – Az az igazság, hogy kaptunk hideget-meleget. Voltak nagyon pozitív visszajelzések, de olvastam olyan kritikát is, ami egyértelműen amatőr próbálkozásnak nevezte a novellák nagy részét. Egyrészt ez nem is baj, hiszen bevallottan kezdő írók teszik ki a Tinta-Klub nagy részét, másrészről az ízlések különbözősége is megnyilvánul az ilyen hozzászólásokban. Természetesen nem siklok át a kritikák felett, leszűröm belőlük azt, ami nekem fontos, igyekszem tanulni belőlük, de ha valakinek nem tetszik, amit írtam, nem esek kétségbe. Mindettől függetlenül inkább pozitív visszajelzések jöttek, ami azt hiszem, annak a bátorságnak is szólt, amivel belevágtunk a vállalkozásba.

JOHN CURE: – Igyekszem nyomon követni az interneten és egyéb fórumokon a kiadvány életét. Szerencsére, nagyon jók az olvasói visszajelzések, és a szakmai visszhangok is elismerők, biztatóak. Sok munkánk volt a kötettel, de szerencsére, azt mondhatom, megérte. Fontos, hogy az olvasók nyitottak legyenek minden új dologra, mert egy író csak így tud feltöltődni. A pozitív visszajelzések erőt adnak a folytatáshoz, a szakmai támogatás, valamint az a tény, hogy megalakulásunk után kis idővel már Nemere Istvánt is a Tinta-Klubban köszönthettük, reményt ad, hogy nem szélmalomharcot vívunk.

3. Valóban kiesést jelent-e a nyár? És ha igen, miként lehet ismét olvasásra, figyelemre csábítani a nagyérdeműt?

NEMERE ISTVÁN: – Addig, amíg tömegközlekedési eszközökön kb. minden tizedik ember kezében könyvet látok, vagyis kihasználják az egyhangú utazást is olvasásra, addig nem érzem úgy, hogy kiesést jelentene a nyár, mint évszak. Aki akar, az olvas buszon, villamoson, metrón, egy pléden a tengerparton, bárhol.

KOVÁCS PÉTER: – Istvánhoz hasonlóan jómagam is úgy gondolom, hogy aki akar, az megtalálja a helyet, az alkalmat az olvasásra nyáron is. A figyelemre csábítás már keményebb dió, hiszen író-olvasótalálkozók helyett többnyire inkább nyaralni mennek.

4. A Tinta-Klub új tagokkal is bővült, miközben távozott is valaki önök közül. Mit lehet tudni az új szerzőkről? Kiknek a csatlakozására számítanak még?

SIDI SCHWIMMER: – A klub filozófiája és egyben missziója a „misztikus” tehetségek felkarolása, ezért értelemszerűen bővült a tagságunk és reményeink szerint tovább bővülünk, mindenki örömére. A Tinta-Klub azonban nem a Kőműves páholyok mintájára épült, tehát amint be, úgy ki is lehet lépni. Sajnos egy alapító tagunk úgy döntött, hogy nem kíván részt venni a további közösségi munkában. Sajnálattal, de elfogadtuk döntését. Többek között ezért is volt fontos, hogy megszülessen egy úgynevezett etikai kódex, amely tisztázza, hogy a klubtagság nem csak jogokkal, de kötelezettséggel is jár, aki be akar lépni, jól gondolja át, hogy fel tudja-e vállalni, és csak az után döntsön. Az új tagok, azonkívül, hogy természetesen tehetséges tollforgatók, már ismerve és elfogadva a kódex tartalmát, vétettek fel. Az ajtó tehát nyitva áll. Jelentkezni lehet pályamunkák beküldésével, végül közösen döntünk a belépésről.

5. Egyik céljuk az volt, hogy az idei esztendő végére egyre szélesebb körben ismertessék, népszerűsítsék a Tinta-Klubot. Ennek első állomása volt a „Pirkadatra várva” című kötet megjelenése. Milyen terveik vannak az év második felére?

MICHAEL MANSFIELD: – Azt hiszem, a személyek kapcsolatok fóruma működik, működhet a legjobban. Én a közeli jövőt nem csupán az Internet áldásában látom, inkább a régmúlt patinájának visszahódításában; azokban a kávéházi, „művházi” beszélgetésekben, találkozókban, amik még csak nem is feltétlenül meghirdetett, költséges alkalmak, hanem inkán az érdeklődés és a szeretet okán verbuválódott összejövetelek. Persze, mint tudjuk, ma a véletlenszerűt is szervezni kell!

SZŐTS LÁSZLÓ: – Így van, magam is úgy vélem, vidéki író-olvasó találkozókat kell szervezni, hogy személyesen is találkozni tudjunk az olvasóközönséggel. Interjúkat adunk, és igyekszünk minden lehetséges médiában megjelenni.

HEMATITH: – A honlapunk szépen épül, hála a hozzáértő és lelkiismeretes tagoknak, és egyre több ifjú írójelölt figyel fel rá. Miként eredetileg is céloztuk, e tehetségek bátorítása, egységbe tömörítése egyik fő szándékunk. Ez persze a Tinta-klub tagjainak gyarapodását is jelentené.

6. Nemere István is tagja lett a szövetségeteknek. Hogyan érzi magát a csapatban, kedves Író Úr? Köztudottan független, miként gondolta, hogy a Tinta-Klub az a csapat, ami mellé érdemes garast letenni?

NEMERE ISTVÁN: – Szeretem magamat ünnepeltetni, gondoltam, itt van ez a nyolc ember, szinte kolléga, miért pont ők maradjanak ki, virtuálisan dobáljanak föl a levegőbe... (nevet). De a tréfát félretéve: jó dolog közelebbről látni a lelkes fiatalokat, akik hisznek az irodalom, egy műfaj diadalában. Bármilyen furcsa is, de a mai olvasás- és írásellenes világban bizony jólesik az embernek, az írónak, ha egyszerre több, hozzá hasonlóan gondolkodó emberrel találkozik. Akik ugyanazt csinálják, amit ő tesz, és ha nem is pontosan, de jobbára ugyanazon az úton haladnak. Az írás nem csapatmunka, de a kísérő részei között van nem is egy, ahol egy jó csapat együttműködhet.

 7. Egy agresszív körkérdés: személy szerint ki mit nyert azzal, hogy a Tinta-Klub tagja lett? A kérdés természetesen mindenkinek szól!

NEMERE ISTVÁN: – Barátokat.

PAUL LEWIS: – Én elsősorban egy nagyon ötletgazdag és ambiciózus baráti társaságot. Egy minden szinten kiteljesedett alkotói kört, akik feltétel nélkül támogatják a másikat, segítik egymás törekvéseit. Itt minden úgy működik, ahogyan annak működnie kell. SZLOBÓ: – Elsősorban természetesen barátokat, olyan írókat, művészeket, akik nemcsak tehetségesek a maguk műfajában, de emberként is tiszteletreméltóak. Másodsorban a közös novelláskötetünk folytán némi ismertséget, új olvasókat, kapcsolatokat, és amit nem hagyhatok ki a felsorolásból: némi önbizalmat, erőt a folytatáshoz annak folytán, hogy végre nyomtatásban is megjelent az eddigi három, legjobbnak vélt írásom.

KOVÁCS PÉTER: – Értékes emberi kapcsolatokat nyertem, valamint az első publikációmat.

SZŐTS LÁSZLÓ: – Én személy szerint komolyabban vettem az írást. Több mint tíz éve írogatok magamnak és barátaimnak, de a Tinta-Klub ébresztett rá arra, hogy érdemes komolyan is gyakorolni ezt a művészetet, nem elfecsérelt idő, amit rászánok. MICHAEL MANSFIELD: – Hitet, hitet, hitet. No, és megtapasztalását annak, hogy miként lehet és miként nem szabad egy szuverén lelkekből álló közös vitorlást kormányozni.

JOHN CURE: – Elsősorban új és értékes barátokat. Egy író az alkotótársak között tud igazán sokat tanulni. És mindamellett hitet az összefogás erejében.

8. Változott-e valamit a személyes meggyőződésük annak fényében, hogy esetleg az út, amit kitűztek a Tinta-Klubnak, rögösebb?

PAUL LEWIS: – Sem a meggyőződésünk, sem pedig az elkötelezettségünk nem változott, hacsak nem annyiban, hogy megerősödtünk egy picit. Egyre inkább igyekszünk minél több médiumban jelen lenni, hogy lássák az emberek – nem csak az alkotók, hanem a másik oldal is, az olvasóink –, mi készek vagyunk bővebbé, színesebbé tenni a honi könyvpiacot. Ennek ékes bizonyítéka volt a Pirkadatra várva című antológia, de említhetném tagonként is az önálló köteteket. Az út valóban rögös, de mindannyian hiszünk abban, hogy amit kitűzünk célként, elérjük.

9. Meséljenek: most, némi újszerű tapasztalattal a hátuk mögött, hogyan írnak? Ha igen, miben változott a technika, amivel papírra álmodják a történeteiket. Vagyis: tanultak-e valamit az elmúlt időszakban?

KOVÁCS PÉTER: – A megjelent kötetben lévő írásomra én is kaptam véleményeket, kritikákat. A visszajelzéseken – legyen az pozitív vagy negatív –, érdemes elgondolkodni. Most is így tettem, azt azonban bátran állíthatom, hogy a technikám gyökeresen nem változott meg. Inkább talán finomodott. Hogy tanultam-e valamit? Természetesen! Jómagam, mint lelkes amatőr, egy hosszú tanulási folyamat kezdetén állok. Megtanultam a könyvkiadással járó apró-cseprőnek látszó, ám nagyon fontos dolgokat, és belekóstolhattam abba is, milyen izgalmas és remek együttdolgozni szerzőtárssal egy közös munkán.

SZŐTS LÁSZLÓ: – Rengeteget tanultam, de a technika nem változott: leülök a gép elé, és verem a billentyűket. Jó, csak vicceltem, de minden vicc fele komoly. Természetesen változott a hozzáállásom, sokkal részletesebben utánajárok dolgoknak, pontosabban építem fel a karaktereket, tudatosan kezelem a dramaturgiát, de mivel jegyzeteket nem készítek, ennek nincsenek külső nyomai.

HEMATITH: – Talán annyit, hogy ne ragadjak le egyetlen stílusnál. Mivel megismertem a többiek világát, írásmódját is, rájöttem, nem szabad egy szűk körben toporognom, sem írás, sem látásmód szempontjából. Ettől függetlenül azért Hematith maradok…

10. Köztudott, hogy néhányan saját kötetekkel is rendelkeznek, illetve mindannyian szeretnének lehetőség szerint egyedül is érvényesülni,
nevet szerezni maguknak a műfajon belül. Meséljenek kicsit az egyéni
terveikről! Milyen új, önálló kötetek vagy csak novellák megjelenése várható a közeljövőben?

SZLOBÓ: – Igen, valóban próbálunk egyedül is érvényesülni, attól függetlenül, hogy fontos számunkra a csapatmunka. Ezt bizonyítják az eddig megjelent, önálló kötetek. Michael Mansfield öt, John Cure és Paul Lewis egy-egy saját regénnyel büszkélkedhet, illetve nekem is jelent már meg korábban pár cikkem illetve novellám nyomtatott formában. Több új kötet is várható a közeljövőben a TK alapító íróinak tollából: Mind Mansfield barátomnak, mind Johnnak várhatók megjelenése(i), illetve valóban, szinte mindannyian dolgozunk új műveken. És nem mellesleg, nekem is alakulófélben van egy önálló antológiám, mely főként régies stílusú, komorabb rémtörténeteket fog tartalmazni, és amely  reményeim szerint még az ősszel napvilágot lát majd, A féreg árnyékában címmel. Egyébként mindezen tervekről, a már megjelent, avagy hamarosan megjelenő művekről a honlapunkon található bővebb információ.

PAUL LEWIS: Egyenlőre úgy néz ki, hogy 2008-ban megjelenik a második kötetem, Az aranykutya címmel. Ezen kívül rövidebb-hosszabb novellákon dolgozom, és Michael Mansfield barátommal közösen írjuk a Medál című történetet. Ezen kívül belekezdtem egy sorozatba, melynek címe: 12 álom. KOVÁCS PÉTER: Új történeten most is dolgozok. Ősszel, a Cherubion kiadó gondozásában megjelenő exkluzív fantasy antológiában fog szerepelni egy novellám, melyet Craig McCormack néven követtem el.

11. Sokat dolgoznak külön-külön is és ez mindenképpen bíztató. De jelezték az esetleg hagyománnyá válható évenkénti új közös kiadvány megjelentetését is. Lesz-e új novelláskötetük?

JOHN CURE: – Mindenképpen szeretnénk hagyományt teremteni az éves kiadványunkkal, hiszen ezzel folyamatos betekintést engedünk a munkásságunkba, illetve megjelenést biztosítunk az új tehetségeknek. Bővíteni kell az olvasótáborunkat és népszerűsíteni az olvasást. Minden évben szeretnénk egy, esetleg két kötettel megjelenni, és ezáltal egyre magasabbra tenni magunknak is a mércét, hiszen csak így leszünk képesek a fejlődésre. Én személyesen is nagyon bízom benne, hogy hamarosan megtiszteltetés lesz egy írónak, ha bekerülhet a kiadványunkba, valamint a Tinta-Klub tagja lehet.

HEMATITH: Természetesen leghőbb vágyunk egy új közös munka közönség elé tárása. Mindamellett pedig sajnos válogatnunk kell az egyre bővülő novellákból – mert ugye nem elsődleges cél egy Nagy indiánkönyv vastagságú kötet kiadása.

12. Miként jelentkezik magánéletetükben az, hogy egy egyedülálló kezdeményezésnek ható, közel egyéves működésre visszatekintő és ehhez képest tulajdonképpen igen szép eredményt felmutató alkotóműhely tagjaivá váltak?

PAUL LEWIS: – Természetesen ez kihat a magánéletre, hiszen óhatatlanul otthon, családi körben is felmerül a Tinta-Klub valamilyen formában. Én mindenki részéről csak támogatást és bátorítást kapok, hogy véghezvihessük a küldetésünket, segíthessük a honi tehetségeket.

JOHN CURE: – Több munka és szervezés. De ez egyáltalán nem teher. Hiszen nemcsak én, de mindannyian szívvel és lélekkel teszünk meg mindent a Tinta-Klub érdekében.

MICHAEL MANSFIELD: – Abban a vékony tortaszeletben, amit magánéletnek nevezhetek, tökéletes az összhang és így hangzik: „Hajrá, Tinta-Klub!”

További információ a Tinta-Klubról: http://www.tintaklub.hu/