„Sajnos a piac számomra egyre szűkebb, mert nem az a minőség, illetve tudás kell az embereknek, amit én tudok nyújtani.”

Félreértés ne essék, az előbbi mondatot nem egy megkeseredett átlagpolgár, sokkal inkább egy tettre kész, a szakmáért áldozatot hozó, minden apró mozzanatban pozitívumot látó képzőművész mondta.

Rohanó világban élünk, az emberek szaladnak, mennek a maguk dolgára, kevés időt szentelnek a művészetnek. Sokan a bugyuta, már-már sírógörcsöt okozó szappanoperák és valóságműsorok között tengenek-lengenek, s valljuk meg őszintén, ezen adásoknak vajmi közük van a kultúrához… Persze, vannak kivételek szép számmal, merthogy amint azt Kulinyi István mondta, mindenben meg kell találni a pozitívumot. Igen, Kulinyi Istvánról, merthogy a neves grafikusról lesz szó az alábbi írásban. Aki nem ismeri, annak legyen elég annyi, hogy az ausztriai Innsbruckban született, s harminchárom évvel ezelőtt végzett az Iparművészeti Főiskolán grafikusként. Az esztendők folyamán azonban sok mindennel foglalkozott, de idővel belátta, hogy nehéz érvényesülni. Még mielőtt valaki felkapná a fejét, nem a szakma hiányáról, sokkal inkább a már említett befogadóképességről-, illetve képtelenségről lehet beszélni. Azt ugyanis a művész is belátja, hogy fontos a számítógép, mi több, majd’ mindenki ezt részesíti előnyben a különböző grafikák alkalmazásakor, mert ahogy Kulinyi művész úr fogalmaz, a hagyományos műfajra nem igazán van kereslet, meg aztán a laikusok számára „előny” a computer. Persze arra számított ő is, hogy fejlődni fog a számítástechnika, de ilyen mértékű változásra ő sem gondolt még néhány esztendővel ezelőtt.

Amikor azt kérdezem tőle, melyik díjára a legbüszkébb, szinte rögtön válaszol: a Munkácsy díjért nagyon megdolgozott. Még a rendszerváltozás idején elvállalt egy alapítványi munkát, ahogy ő fogalmaz, belevágott a dizájn-könyvsorozatba 1992-ben, ám csak 1994-ben tudták folytatni… Ez működött is egy ideig, aztán három évvel ezelőtt végképp be kellett csukni a boltot. Talán mondani sem kell, nem úgy sikerült ez az „akció”, ahogyan ő szerette volna, azaz pofont kapott az élettől. Nem ez volt azonban az első, lévén „fuccsba ment terv” – Petőfi után szabadon – volt a Reklám és Grafika című lap is, mert bár minden szép és jó volt eleinte, ezt a kezdeményezést sem tudták méltó módon folytatni.

Kérdésemre, miszerint föladja-e, kategorikusan kijelenti, ő soha nem tenne ilyet, mi több, már a terveiről mesél. Újabb szerveződést indítana, ám ahhoz változásra lesz szükség. Újabban nap-tártervezéssel foglalkozik, ami már majdnem képzőművészet az ő megfogalmazása szerint.

„Az a szomorú, hogy egy grafikus sokkal fontosabb kultúraalapító személy, mint amit elvárnak tőle.” Úgy hiszem, ezt a mondat nem szorul különösebb magyarázatra, az már annál inkább, hogy miért kell mindezért küzdeni. Mint említi, a művésznek szellemi szabadság kell, hogy meglegyen, ugyanis bármilyen témában csak így lehet dolgozni. Sok esetben azonban a szerepek elmosódnak, legalábbis Magyarországon mindenképp.

Talán sokakban felmerül a kérdés, vajon egy művészembernek lehet-e, illetve van-e hobbija? Kulinyi Istvánnak a hobbija a munkája, ami tiszteletet parancsoló, merthogy amit szeret, abból él. Illetve inkább annak él. De mivel kedvenc időtöltésére még nem született válasz, hát tovább faggatom, s mint kiderül, nagyon szeret írni. Az alkotómunka tehát megmarad, no és másik „szerelmében”, a kertben is megtalálja örömét, mert-hogy legszívesebben a növényeivel foglalkozik.

„Művészet és valóság messze állnak egymástól”. Íme, egy újabb sokatmondó vélemény, s az is érdekes, amit szintén a művészetről mond, miszerint életben kell tartani, mint a zöld növényeket télen. „Általános válság van” – böki ki végszóra, hiszen szerinte a művészeknek kellene kivezető utakat találni, hiszen a művészet mindig segített és mindenkor segít a társadalomnak.

A fentiek ismeretében kijelenthető: mennyire igaza van…

(2004. március)